~ .. Follow the wave, speed up the flight ~

Bíborfüggöny

Sötétség van, amíg a szem ellát. Jóformán nihil van. Semmi sincs.

Kéne ide egy színpad. Kellene rá egy művész, aki szégyelli,

hogy ember, és kéne még egy író, akinek a szívében ott élünk mi. Szükségünk lenne még egy dramaturgra is, hiszen a megjelenés pont ugyanolyan fontos a dráma világában, mint a megfelelő párbeszédek. Hangtechnikusunk is lenne.
A darab elkezdődik. A színész játszik, a történek csordogál, a szaténruha megvillan. Elképesztő elemekkel lenne megcsinálva, akrobatika, fények, mozgódíszlet.

De miez? A műsornak hirtelen vége, a történet lepergett. A színész kiáll, meghajol. Valami hiányzik… Nincs nézőközönség, nem volt kinek játszani. Nincs aki tapsol, nincs aki ujjong, nincs ki rózsát dobjon a színésznek. Semmi sincs. Így értelmetlen volt pénzt és időt ölniük a darabba. Ha lettek volna emberek, akkor a művész büszke lenne arra, hogy ember, az író a külvilágra is kiterjesztené a benne élő nemzettséget, és a hangtechnikus már nem csak egy hangember lenne, hanem az az ember, aki eltudja mondani a gondolatait – gépek segítsége nélkül.
És lenne a dramaturg. Nos, vele senki sem törődik.

Csak rajtunk áll a végkimenetel. Művész az, aki szebbé varázsolja a világunkat, író az, aki élettel tölti meg, és a hangtechnikus képvisel, meghallgat és támogat. És lenne a dramaturg. Akármennyire nem emlegetett személy, rajta áll,vagy bukik az egész. Rajtunk áll, vagy bukik az egész. Az életünk. A jövőnk.

1 Comment so far
Leave a comment