0:47
kéne kávé.
Napóleon
Filed under: Zsemlyés
Sötét van akkor, amikor vége van.
Rohadt sötét, mert a szem csukva van.
Belül meg mindegy milyen fények égnek:
Súgd meg a terved, én meg az enyémet.
Egy hét álom, egy hét behúzott szárnyú felfelé zuhanás, egy hét édes megtalálás. Egy hét. Vagy az őszi szünet. Mindegy, nem is fontos. A reptérről hazatérve, a házba belépve még mosolyogtam, de aztán feljöttem a szobámba, és megtörtént a katasztrófa. Az ágyamon lógó ruhák mellett láttam az övéit, az asztalomon láttam a lerakott telefonját, és láttam, ahogy az ágyamon fekszik, kezeit feje mögött összekulcsolva. Aztán rájöttem – képzelődtem. Kint hagytuk a reptéren, a bejáratnál elbúcsúzva, a könnyes szememet a sáljába töröltem. Ő mosolygott, én visszamosolyogtam, majd fogta a kézipoggyászát, és sarkon fordult. Elment. Felszállt a gépre, már el is ment. Hihetetlen, hogy egyre nehezebb elengednem. Tavaly még mosolyogva mondtam, hogy “na menjél már”, most meg… A könny lesz az utolsó feloldozás. Könnyebbnek érzem magam : magaddal vittél valamit. Valami olyat, ami csak a miénk. A kettőnkké. De még is nehezebbnek : a fájdalom felemészt. Becsukom a szemem, és érzem a kezedet a derekamon, a fejedet a nyakamon, és az illatodat.
Ófákk, hiányzol Zsemlyém.
“Stimulating fears are recovering
all these years
(Hope to see you here again!)
Imperfection of them,
triggering all these tears
Am I lost in love?
When it’s concern all around me
will I feel your warmth
tranquilizingly”
Leave a Comment so far
Leave a comment
